Rebelde

          Alive or just breathing?          

Maybe it’s not about the happy ending

Maybe it’s about the story

Nincs hó. December közepén vagyunk, de Holleanyó csak nem akarja megrázni a párnáját. Sehol egy hópehely, sehol egy jégcsap, olyan mintha még mindig egy szűrke ősz fogságában lennénk. Múlik az év....lassan elrepül ez a hónap is. A napok szinte egymásba olvadnak, kapaszkodnak, kézenfogva húzzák egymást. 

Mikor közeledik az ősz, valahogy mindig meg szoktam érezni, megfigyelhető vagyis inkább érezhető a változás. Teljesen más megvilágitásba kerül minden. Hullanak a levelek, akár a percek és az órák. Olykor lassan, ráérősen, máskor észre sem vesszük, ahogy a szél felkapja őket, és tovább is sodorta a házak mellett. Szeretem az őszt. Nincs szebb évszak, mely jobban tükrözné a szineket, érzéseket... múltat.

A gyerekkoromat idézi. Rengeteg élményt, amikor még éltek olyan szeretteim, akik ma már nincsenek velem, amikor még nem léteztek olyan gondok, melyek ma már betöltik a hétköznapokat. Valahogy könnyebb volt minden, és a mondat, miszerint addig örülj, amig gyerek vagy, anyira egyszerűen, mégis furcsán hangzott. Akkor még nem értettem, de magamban most mégis visszavágyom egy picit azokhoz az évekhez. Nem amiatt, hogy könnyebb legyen. Egyszer fel kell nőni, és cipelni a terhet. Nem is azért, mert megbántam bizonyos dolgokat, noha akkor nagyon fájtak, mostmár képes vagyok örülni annak, hogy akkor nem féltem vállani a kockázatot, és mégha csalódás lett is a vége, én mertem kockáztatni. Bármilyen ijesztő helyzet kerül is elénk, kockázat nélkül nem lehet a miénk a cél. 

Never regret something, that once made you smile.

Azért voltak szépek azok a régi idők, mert azok a személyek akiktől már búcsút kellett vennem hiányoznak, és talán jó lenne újra gyereknek lenni. Újra közöttük lenni, újra átélni azokat a családi szokásokat, melyek mára kikoptak a mindennapjainkból.... akkor még más idők jártak. Még az évszakok is szinesebbek voltak. Most nem látni mást, mint az évek alatt egyre jobban való eltolódást, összemosódást. Nincsenek már határok. Elvesztek az évekkel, és minden tart valami felé, aminek senki sem látja a végét. Érezzük....érezzük? Talán. Nem tudom. Viszont azok a dolgok, amelyek számomra értékek voltak, eltűntek, és már csak akkor elevenednek meg néha, akkor léteznek, ha beszélünk róluk. Ha emlékezünk rájuk. Kár értük, és minden évszakkal távolabb kerülnek ezek a pillanatok. Egyre jobban homályosodnak, már csak a körvonalaik látszódnak, mint egy befejezetlen festmény a vásznon. Már az emlékeinkben is megfakulnak, akár szeretnénk, akár nem. Nem az emlékre emlékszünk igazán, hanem az érzésre, és valahogy ez nekem sokkal fontosabb, mint a képek, mint a látvány. Az érzést érzem, és kitölt. Átjár, és olyankor jó arra gondolni, hogy habár elrepültek az évek, az emléke mégis a miénk. Hogy megtörtént, és részünk volt benne...még ha ez a mosoly kissé keserű és szomorú is, attól még őszinte. Amolyan sóvárgó és reménytelen félmosoly a szánk szélén. Talán kicsit mi is olyanok vagyunk, mint a fák, kicsit meghalunk, újjászületünk, aztán már nem is a fájdalomra emlékszünk. A múltunk körbevesz minket, olykor kisért, mint egy rossz szellem, máskor meglátogat, és elkisér az utunkon, mint a régi barátok.